Populációgenetika

Gáspár Róbert    |    2009. január 1.   |  
publikálva: Történelem mindenkinek, Populációgenetika

A Science magazin 2000. november 10-ei (Vol. 290) számában megjelent „The Genetic Legacy of Paleolithic Homo sapiens sapiens in Extant Europeans: A Y Chromosome Perspective" című közlemény 9 év után is alapvető jelentőségű elemzésnek tekinthető a témában, mivel a meglévő genetikai eredményeket először próbálták meg fedésbe hozni a régészet addigi eredményeivel és ezek alapján egy lehetséges forgatókönyvet alkotni a kontinens korai benépesülésével kapcsolatosan. A neves olasz populációgenetikus, Ornella Semino és 16 munkatársa - köztük szintén ismert L. Luca Cavalli-Sforza – az 1007 európai férfi mintáin 22 ún. bináris (kettős) marker meglétét vizsgálták és a kapott eredmény alapján sorolták be a őket különböző kromoszómatípusok (haplotípusok) egyikébe melyeket a jellemő mutációk által leszármazási fákba rendeztek.

Az őstörténettel foglalkozó szakemberek számára a különböző tudományágak együttműködése közhelynek számít ma már. A több évszázados múlttal rendelkező diszciplínákhoz csatlakozott mintegy két évtizede egy új tudományág, a populációgenetika. Talán kijelenthetjük, hogy egy olyan új segédtudomány lépett be az emberiség történetének kutatásába, mely megfelelő mennyiségű adat birtokában objektív és egyértelmű adatokkal tud szolgálni népcsoportok, vagy más néven populációk rokonsági fokáról, azok vándorlási útvonalairól. A populációgenetika leegyszerűsítve a különböző népességek egyedeiben meglévő génváltozatokat elemzi és hasonlítja össze. Az eredményekből „olvasva” aztán következtet a populációk vándorlási útvonalaira, és a más népcsoportokkal a régmúltban lezajlott érintkezésekre. Ezen tudományág eddigi magyar vonatkozású eredményei és a kapcsolódó embertani adatok közül szemezgetnék a következőkben.

Immár bő tíz esztendeje annak, hogy elindultak azok a népesség-genetikai vizsgálatok, melyeknek célja az volt, hogy feltérképezzék a finnugor nyelvcsaládba tartozó populációk genetikai bélyegeit. A tanulmány ezen vizsgálatok eredményeképpen publikált tudományos közleményeket próbálja meg röviden összefoglalni. Az áttekintés során választ keresünk azokra a kérdésekre is, hogy milyen sajátosságok jellemzőek a különböző finnugor népességekre, illetve hogy az azonos nyelvcsaládba tartozó populációk között vajon a meglévő a nyelvi rokonság mellett genetikai kapcsolatok is megfigyelhetőek-e.

A SCINECE magazin 2000. november 10-ei (Vol. 290) számában megjelent „The Genetic Legacy of Paleolithic Homo sapiens sapiens in Extant Europeans: A Y Chromosome Perspective” című közlemény magyar nyelvű fordítása.

Fordította Gáspár Róbert (ZMTE), Pécs 2008. augusztus 31.

Az Egyesült Államokban megjelenő és a tudományos világban mértékadónak tekintett Science folyóirat 2000. évi novemberi számában* a genetikai szakterület nemzetközi élvonalának 17 elismert képviselője az USA-tól Ukrajnáig az európai népek származásának és őseik európai betelepedése idejének felderítésére indított közös kormányközi genetikai kutatásaik első eredményeit ismertette. Közleményük a magyar nép eredetének és őstörténetének megismeréséhez is döntő fontosságú új adatokkal és teljesen új szempontokkal járul. A mai európai népek, ma is a rájuk jellemző (genetikai önazonosságukat igazoló és a nyugat-európai népekben legfeljebb alacsony gyakorisággal, ha egyáltalán előforduló) ősi genetikai markert (Eu19 jelzésű haplotípus) hordozzák. Ennek a magyar minta tagjaiban 60%, a lengyelekben 56,4%, az ukránokban 54%, az udmurtokban 37,2%, a macedónokban 35%, míg a horvátokban 29,3%-os gyakorisággal előforduló markernek a létezése mintegy 40-35 ezer éves múltra becsülhető.